Home office, szabadúszás, vállalkozás, avagy pizsiben ülök itthon egész nap?

2019. augusztus 21-én elkezdődött az új életem: egy olyan élet, amire már nagyon-nagyon vágytam. Azt hiszem, 14 évesen találtam ki, hogy fordító és tolmács leszek, ebből az előbbi valósult meg, mivel rájöttem időközben, hogy a tolmácsoláshoz valami ufó aggyal kell rendelkezni, meg amúgy is jobban szeretem a szövegeket, mint face-to-face prezentálni. Egy időben idegenvezető is szerettem volna lenni, bár nem tartott sokáig ez a fellángolás: egészen pontosan az első angliai utamig, ahol rájöttem, hogy én vagyok az utolsó ember a földön, akinek türelme lenne egy 40 fős csoportot terelgetni, ráadásul az emberek fele oda se figyel rád rendesen. Azóta egyébként idegenvezetői ambícióim megmutatkoztak egy-egy ritka alkalommal, mikor couchsurfingen összeszedtem egy ukrán majd egy amerikai csajt és kalauzolgattam őket Budapesten. Majd Moszkvában összeszedtük egymást Romannal és Nastyával, akiknek szintén tudtam itthon újat mutatni, mikor Moszkva után Budapesten is találkoztunk.

Immár eltelt több mint félév, és szeretném kicsit összegezni az eddigi tapasztalataimat.

Szóval évekkel ezelőtt kitaláltam, hogy fordító leszek, de akkor még nem tudtam, hogy ez mit mivel jár pontosan, bár már akkor is a szemeim előtt lebegett egy kép magamról, hogy járom a világot és laptopon dolgozom. Egész tinédzserkoromban meg voltam róla győződve, hogy én jóóóóó sokáig egyedül leszek, de szerencsére nem így lett. Majd mikor először hallottam a „digitális nomád” fogalmáról, akkor esett le, hogy én tudat alatt egy olyan szakmát választottam, ami helyfüggetlenséggel jár, szóval nálam nem lesz egy nagy fordulópont sosem, hogy na, én most felmondok a munkahelyemen és belevágok egy új szakmába emiatt.

Pedig egyébként ez történt, csak kicsiben. Mert én azt gondoltam, hogy majd ha elvégeztem az egyetemet, akkor majd szép fokozatosan építem le az irodai munkát és először csak részmunkaidőben dolgozom, majd pedig ha elég megrendelésem lesz, akkor felmondok. Aztán jött egy otthonról végezhető munka lehetősége, ami egyből megengedte a váltást, de a poén az, hogy a felmondás előbb megtörtént, mert halálosan elegem lett. Ez volt életem egyik legfelszabadítóbb pillanata. Ráadásul ez egy olyan munka, aminek még a létezéséről sem hallottam, de nagyon szeretem.

Az otthoni munka szépségei

A címben feltett kérdésre a válasz az, hogy eleinte igen. Volt, hogy fel se öltöztem, csak feküdtem az ágyban, az ölembe húztam a laptopom és nyomtam a melót. Aztán persze rájöttem, hogy így nem igazán fenntartható az otthoni munka, a derekam nagyon nem kedveli ezt a pozitúrát. Szóval áttelepítettem magam az íróasztalra a határidőnaplómmal együtt, azóta pedig felkerült egy faliújság is az asztal fölé, szóval egészen iroda jellege lett. Rájöttem, hogy igenis fontos a napi rutin. Felkelek, kávé, fogmosás, arcápolás. Mivel van egy emberem, aki reggel 9-re jár dolgozni, ezért sikerült visszaállni az időben kelésre, ez most 8 és 9 között történik. Jó érzés, hogy nem kell ennél korábban kelnem és a városban zötykölődnöm fél órát és nem tartozom elszámolással senkinek, amiért 5 perccel később csekkoltam be.

Mivel otthon vagyok, ezért az otthoni teendők összeolvadnak természetesen a munkával, de én egyelőre ezt nem élem meg negatívan. Ha pár óra munka után már fáradt a szemem, jól esik kimenni a konyhába, fél óra alatt rendet rakok és megfőzök, az alatt pihen a szemem meg a testemnek is jól esik az ülés után járkálni kicsit. Néha jön még ehhez a bevásárlás, ami egyre többször történik a piacon. De egy sima boltba is sokkal jobb kora délután menni, mint délután 5-kor, mikor a legtöbb ember van ott. Arról nem beszélve, hogy nem kell szabit kérnem fogorvosra, nőgyógyászra, ügyintézésre…

Ilyenkor, mikor el kell mennem valahova, felöltözök rendesen. Nagyon felértékelődött számomra újra az öltözködés és a smink, mivel az esetek 90%-ában játszósban vagyok. Ha elmegyek egy kávézóba, találkozok valakivel, vagy bulizok, mostanság sokkal több időt hagyok a készülődésnek. Előveszem a csinosabb ruháim és erősebb rúzsaim: egy manapság gyakori kifejezéssel élve kikerázom magam. J

Saját magam főnökének lenni

Azt mondják, az oroszlánok vezető típusok. Egyelőre nem tudom elképzelni magam egy cég irányítójaként, vagy azt, hogy alattam dolgozzon valaki, de azzal tökéletesen boldog vagyok, hogy a NAV-on kívül senki nincs felettem. Akkor is úgy csinálom, ahogy én gondolom, ez persze együtt jár azzal, hogy megcsúszok néha valamivel, de ezért fontos a tervezés, a time management, a már említett napi rutin. Így, hogy van egy élettársam, akihez szívesen alkalmazkodom a minőségibb együtt töltött idő miatt, meg van a motiváció, hogy kb. addigra végezzek a munkával, amíg hazaér.

Kaptam már arra vonatkozó kérdést, hogy hogyan tudom rávenni magam a munkára, hogy nem baszom el az időt? Hát erre a legegyszerűbb válasz az, hogy egyéni vállalkozóként akkor van pénzem, ha dolgozok, az üres órákért és percekért nekem nem jár semmi, mint az irodában (legalábbis nekem sok ilyen volt, tudom, hogy sok helyen nem ez van). Nem feltétlen állhatok fel fél 5-kör a székemből, hogy na jó, lejárt a munkaidő. Tehát leginkább az motivál a munkára, hogy szeretnék pénzt keresni. :D Ha jobban beindul a fordítókarrierem, biztos lesznek hajtósabb napjaim, úgy lehet, éjszakáim is. Egy ilyen időszak végén viszont csak fogom magam és nem dolgozom, nem kell már év elején kitalálnom, hogyan osszak be 21 szabadnapot. Ezen a ponton szeretném leszögezni, hogy a fizetett szabi marhára nem hiányzik. Vannak lazább és dolgosabb hónapok, így a fizetés egyensúlyban van. Mikor sok a megrendelés, jóval többet keresek, mint korábban irodistaként, szóval az a plusz pénz nekem fedezi a pénzkiesést, mivel nem szórom két kézzel.

Nem tudom, lesz-e valaha olyan, hogy klasszikus digitális nomádként élek, mivel számomra fontos a párkapcsolatom, a család. De már egy ideje a levegőben van, hogy a párom külföldön is fog dolgozni és szerintem tök jó, hogy simán vele tudok menni és én is csinálhatom a dolgaimat, nem kell hetekig távol lennünk egymástól, ha végül erre kerül a sor. De akár hazamehetek több napra a szüleimhez is és ott is dolgozhatok, kicsit azért ez is digitális nomádság.

A szabadúszó lét nehézségei

Ilyenek is vannak. Hogyne lennének. Például azt senki nem mondta, hogy a január-februárban alig van megrendelés, amit azért elsőre elég félelmetes volt megtapasztalni. Főleg, hogy a KATÁ-t fixen fizetni kell, akkor is, ha nincs, vagy alig van bevétel. Itt jön képbe a kimagasló bevételt termelő hónapokban félretett pénz és máris meg van az egyensúly. Ahhoz meg, hogy legyen sok megrendelés… hát kellenek például kapcsolatok. Vagy jókor lenni jó helyen. Igyekszem szakmai rendezvényekre járni, ápolni az ismeretséget volt csoporttársakkal, jelentkeztem gyakornoki pozícióra. Azt mondják, egy év kb. mire elég fixen vannak fordítások. Nekem van egy olyan előnyöm, hogy már 2018-ban elkezdtem dolgozni egy irodának, illetve ott a másik munkám. De igazából sose lehet tudni, nem rég egy ismerősöm írt egy e-mailt a „semmiből” hogy segítsek neki lefordítani egy videót és hozzátette, természetesen ez fizetős munka, nem szívesség. Szóval mondom az embereknek, mivel foglalkozom, mert lehet, hogy valakinek egyszer csak bekattan a nevem.

Ez egyébként nehéz. Baromi nehéz elmenni egy szakmai rendezvényre, ahol kéne networkingelni, én pedig csak állok ott, hogy aha, most így beszélnem kéne? Mit mondjak? Hogy menjek oda? Ez alapvetően egy magányos szakma, a legtöbb „munkatársam” az életben nem láttam még, csak e-mailben vagy telefonon kommunikálunk, tehát alapvetően nem gáz introvertáltnak lenni, kivéve, mikor kapcsolatokat kéne építeni.

De hát ez a minimális szociális élet kell, ami egy munkahelyen van

Nem, nem kell. Az alcímben szereplő mondatot az egyik team leaderem mondta, mikor utolsó napjaim egyikén meséltem neki az új munkámról. Abban a hatalmas open office-ban másfél év alatt a több száz emberből három barátnőm lett, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot, illetve még kb. 3 ember volt, akit úgy tényleg kedveltem, például azt a kolléganőm, akivel együtt kezdtünk és vele is beszélgettem már azóta meg követjük, hogy nagyjából mi van egymással. Nekem nem kell ahhoz bemennem egy munkahelyre, hogy szocializálódjak, mert ismerem magam… Nekem személy szerint nem jött be az irodai munka és a multis környezet.

Persze a sötét, nem kifejezetten esztétikus albérletünk nem a legergonomikusabb munkakörnyezet, időnként meglehetősen lelombozó. Heti egyszer el szoktam menni kávézóba dolgozni, ilyenkor jól esik, hogy van körülöttem egy kis nyüzsi, a sétát odafele. A következő szint a coworking iroda lesz, amit még nem próbáltam, de valamikor mindenképp ki szeretnék. Meg szerencsére sok szakmai rendezvény van, szóval lehet ismerkedni és emberek közé menni – amikor én akarom.

Tudom, hogy sokan egyáltalán nem vágynak az én életvitelemre és szereti a közös ebédeket, a céges bulikat, a kiszámíthatóságot és a nagy társaságot, de elfogadom. Nem rég instán futottam bele pont egy ilyen kommentfolyamba, ami arról szólt, hogy az MLM-esek mindig azzal jönnek, hogy szabadság meg laptop lifestyle, holott egyáltalán nem szabadok, mert nehezebb megkeresni a pénzt, mint egy fix fizetést, stb. Eleinte lehet nehéz pénzügyileg és más szempontból is, de én úgy látom, hogy ha valaki ügyesen csinálja, akkor sokkal messzebbre tud jutni, anyagilag is. Természetesen erre nem az MLM-et tartom a megfelelő eszköznek, hanem egy olyan vállalkozást, amelyben magadért dolgozol, nem pedig a piramis tetején csücsülő emberért.

Itt csakis én vagyok a felelős. A jó és a rossz hónapokat is magamnak köszönhetem. Nincs főnök és munkatárs, akivel takarózhatok. Nincs állandó bevétel, nincs biztonság. Egyértelműen nem való mindenkinek, de számomra most ez a legjobb.