2017. október 8., vasárnap

Hóhatár és a saját határaim - Ismerkedés a Tátrával

Ezen a hétvégén a Magas-Tátrában kirándultunk a barátommal és csoporttársaival. Nagyon vártam már ezt a kiruccanást, korábban nem nagyon jártam még Szlovákiában, csak átutazóban, pedig itt van a szomszédban. 
Nagyon nem tudtam, mire számítsak, tudtam, hogy túrázni fogunk, de rájöttem, hogy nem vagyok elég tapasztalt túrázó, hiába jó az állóképességem, mivel sportolok. Gondoltam a gyaloglással nem lehet nagy baj.
Egyébként Szlovákiában egy élmény autózni, annyira szép, na meg a kanyargó szerpentineknek van egy hangulata. Ezért próbáltam a kocsiból is lőni egy-két fotót. 


A szállásunk Štólában volt, egy helyes kis faluban, az apartman kultúrált, teljesen normális. A megérkezésünk után tettünk egy kis sétát az erdő szélén és láttunk egy szarvast is, azaz én láttam, ahogy ijedten elszalad. Nem is tudom mikor voltam utoljára ilyen közel a természethez. 
Azt is megállapítottam, hogy még sose láttam ekkora hegyeket. Havas a tetejük, ami amúgy nem is látszik már a felhőktől. Régen ilyen háttérképeket vadásztam a google-ban. Szóval péntek este megérkeztünk, előtte már vásároltunk 2 karton sört meg volt nálunk némi tömény szeszesital is, szóval kicsit féltem, hogy mennyire fog elszállni a buli. Hát félelmem beigazolódott, ugyanis az egész reggel a wc csésze volt a legjobb barátom, annyit ölelgettem, de még a hegy lábánál is dobtam egy utolsó kis Vukot. Mindezt egy 20 km-es túra előtt, azért ehhez kell balfaszság, ami bennem meg van rendesen. :D De ismerem a testem, tudtam, ha lenyugszik a gyomrom, utána nincs para, nem vagyok az a fejfájós, egész nap rosszullevős másnapos fajta. Igazából amint elindultunk a hegyen felfele, egyből rendbejöttem, lehet az ottani friss levegő tette, de az is lehet, hogy agyilag akkor álltam rá tényleg arra, hogy bizony jobb, ha összeszedem magam. 
A túra megerőltetőbb volt, mint gondoltam. Szerintem nem vagyok egy lassú ember, de végig én voltam a sereghajtó, jól le is maradtunk folyton a csapattól. Végig sziklákon lépkedtünk, nagyon göröngyös volt az út, néhol igencsak meredek, mintha folyamatosan lépcsőznék. Először nem is tetszett, hogy ennyire rohannak a többiek, mert így kb csak a lábam elé tudtam nézni, de persze sokszor megálltunk gyönyörködni a tájban és tudtam készíteni képeket.




A hóhatáron túl pedig rájöttünk, hogy bizony kicsit gyér a felszerelésünk. Egyébként a Tengerszem-csúcsot szerettük volna megmászni, de kb. 300 méterrel módosult az úticél, és csak a 2250 m-en levő menedékházig mentünk. Nos, ahol már csak hó volt, ott láttuk a többi túristán, hogy van ilyen speckó lépegetője, ami jó a hóba. Hát, idővel rájöttünk, hogy a csicska 10ezres túrabakancsom nem ez a szint már. Össze-vissza csúszkáltam és nem egyszer megfordult a fejemben az, hogy nem megyek tovább, mert egyszerűen féltem.
Volt egy szakasz a vége felé, ahol a hegy oldalába láncok voltak rögzítve, és abba kapaszkodva, megtartva saját súlyomat, megfeszítve a láncot lehetett csak haladni elég keskeny és nagyon csúszós részeken, mivel előttünk már jól letaposta a többi kiránduló. Így utólag belegondolva akár le is zuhanhattunk volna. Talán azért ennyire nem volt tragikus a dolog, de itt határozottan feszegettem a határaimat.
Utoljára 10. osztályban éreztem ilyet egy barlangban, ahol szűk réseken kellett átkúszni, meg szakadék szélénk oldalazva átmenni. Na ott volt az, hogy oké, nem merem megcsinálni, én ezt nem bírom, de basszus muszáj megcsinálnom, különben itt ragadok. Ezt éreztem a hegyen is és ez az adrenalinnak a kevésbé kellemes lökete. Mert nyilván nem akarsz fennragadni egy hegyen. Ez számomra nagyon új tapasztalat volt. Nem tudtam konkrétan sokszor hova lépjek, ahol még biztonságban vagyok és nem csúszok meg. De muszáj volt továbbmenni. Mostmár értem miért használják a sikerrel kapcsolatban is a csúcson levés kifejezést.
A nehézségek ellenére ez a szakasz volt a legszebb, egyrészt a kihívás miatt, másrészt olyan volt mint egy időutazás, az őszből szép fokozatosan átmentünk a télbe. 


Fogalmam sincs, hogy csinált a telefonom ilyen kurvajó képet. Egyérelműen ez a kedvencem.
A láncos rész utáni utolsó kis szakaszon már azon gondolkoztam, hogy a francba fogok én lefele jönni? De mielőtt lejöttünk volna egy órát pihentünk a menedékházban, ahol ettem egy jó kis Bryndzové haluškyt, ami olyasmi mint a juhtúrós sztrapacska. Mert hát mindenhol kell enni egy helyi fogást és azért nem minden nap eszik az ember 2250 m magasam. Egyébként isteni volt.



Na a lefele út is megért egy misét. Az elején még vicces volt, mert néhány szakaszt konkrétan seggen csúszva tettünk meg, mintha szánkóznánk. De a láncos rész nagyon kifogott rajtam és itt nagyon lemaradtunk a többiektől. Visszafele sokkal rosszabb volt és félelmetesebb. Nem vagyok egy tériszonyos fajta, de nem volt túl kellemes lenézni. Na most akkor milyen lehet egy komolyabb hegymászás, ahol végig láncokat, köteleket, csákányt meg nem tudom mit kell használni. Nekem ennyi extrémitás elég volt, azt hiszem. 
Visszafele elég lassan haladtunk a hóhatár után is a köves-lépcsős részeken és sajnos kezdett ránksötétedni, amit el akartunk kerülni. De végülis annyira nem volt vészes, kb. egy órát jöttünk szürkületben és sötétben. 
Egyébként a menedékházban megkértek minket, hogy hozzunk le egy 20 kg-os gázpalackot  némi tea és csokiért cserébe. Eléggé meglepett ez a kérés. Bár nyilván az ott dolgozók nem fognak folyton lejárkálni, de tök érdekes, hogy teljesen idegen emberek megteszik ezt egymásnak szívességből. Lent is voltak kitéve kisebb, 5-10 kg-os csomagok, hogy aki tudja, az vigye fel. Alapból durva lehet egyébként a hegy tetején dolgozni, teljesen elzárva a külvilágtól. Minden tisztelet,  én nem csinálnám. 
Összességében nagyon élveztem a túrát a rosszabb részek ellenére is. A látvány mindenért kárpótolt, szerintem sosem jártam még ennyire szép helyen, hiszen főleg városokban jártam eddig. De itt azt éreztem a sok kiránduló ellenére is, hogy valahogy olyan érintetlen az egész. Nincsenek házak, nincsenek autók, nincs zaj. És nem volt sehol szemét. Az utazásnak egy újabb dimenziója nyílt meg előttem, azt hiszem.
És amire még rájöttem: el lehet menni a világ másik felére, Balira, Thaiföldre, akárhova, de egészen közel is meg lehet lelni a csodát. Én legalábbis folyton távoli úticélokban gondolkodok, mikor arra gondolok, hova utaznék el, de még a Kárpát-medencét is alig ismerem. A jövőben szeretnék az országból is sokkal többet látni és megtenni hasonló túrákat. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése