Prága 3. - Még egy kis Kafka, fagyoskodás és ami rohadtul zavart

A második és egyben utolsó teljes napunk, azaz a szombat is tartalmasan telt. Ezúttal átmentünk a Moldva túlsó partjára megnézni a Kisoldalt és a Kampa szigetet. Ezen a részen található a Kafka múzeum is, ahova mindenképp be szerettünk volna térni és Prága legszűkebb utcája, mert mókásnak tűnt. Sajnos aznap reggelre leesett a hó és nem kicsit fagytunk meg, de erről majd később.

Elvillamosoztunk a Kisoldal térre, majd a múzeum keresgélése közben nézelődtünk. Nekem ez a városrész talán kicsit jobban tetszett, mint az Óváros. De nem tudnám megmagyarázni, miért.

A múzeum tetszett, jól kihasználta a technika adta lehetőségeket és nem csak Kafka életéről és műveiről, hanem a prágai zsidóságról is kaptunk háttérinformációt, illetve magáról a zsidó negyedről. Én ajánlom mindenkinek, aki szereti Kafkát. A múzeumban honoló homály jól visszaadta írásai nyomasztó hangulatát. Egy negatívumot tudok felhozni, mégpedig azt, hogy a falakon voltak idézetek, de csak németül. Lehet nem lett volna annyira esztétikus fordítással együtt kirakni, de így sokan nem értették őket.

Itt nem fotóztam, mert ki volt írva hogy nem szabad és én az ilyesmit tiszteletben tartom.

Ezután megkerestük a legszűkebb utcát. Teljesen indokolatlan, igazából nem vezet semmi lényeges helyre. Egy ember fér be, ezért a bejáratnál jelzőlámpa működik. Azért egy 10 percig elszórakoztunk rajta és csináltunk képeket.

Mikor keresgéltük az utcácskát, lekeveredtünk a Moldva partjára (mindig Duna-partot akarok írni...) és rengeteg hattyú volt ezen a részen. Csak úgy mászkáltak az emberek között, illetve inkább az emberek mászkáltak köztük, de nem zavartatták magukat. Rengeteg volt belőlük én pedig valamiféle mennyországban éreztem magam, mert a hattyú a kedvenc állatom. Sajnos olyan étel nem volt nálunk, amit ehetnek. Erre egy tábla is figyelmeztette a látogatókat, hogy mit szabad nekik adni. Szóval csak gyönyörködtünk bennük.

Visszafele sétálva találtunk egy szép kis parkot, ami nem tudjuk pontosan mi volt, de A pávához nevű hotel mögött volt, szóval talán ahhoz tartozott. Most rákerestem a térképen és Vojanovy Sady a becsületes neve ennek az udvarnak. Nagyon szép volt még így is, hóval beborítva. Csináltunk itt is pár képet és arra lettünk figyelmesek, hogy a tele van a hó madárlábnyomokkal. Elkezdtük őket követni és egyszercsak legláttunk egy tucat pávát. Ezt vártam legkevésbé Prágában, hogy random pávákkal találkozom. De így már érthető a hotel neve. :D

Amit mindenképpen szerettem volna megnézni, az a Kampa. Ez egy mesterséges, kicsit Velencére hajazni akaró sziget. Nagyon hangulatos szerintem. Itt ittuk egyébként életünk legrosszabb puncsát. Nem is puncs volt igazából, hanem forró, felhigított kevert :D Csak a hidegre való tekintettel jó ötletnek tűnt.

A szigeten egy elég furcsak szoborkompozícióba botlottunk. Három hatalmas csecsemő, amint négykézláb mászik, arc nélkül. Nem találtunk táblát, de mindenképp utána szerettem volna nézni. Mivel kissé elfagytunk ekkora, beültünk egy kocsmába, ami a Kampáról nyílt. Én a csapos ajánlására ittam egy Vinohradsky nevű sört és nem bántam meg, hogy hallgattam rá.

Itt volt wifi és rákerestem a csecsemők jelentésére. David Cerny szobra, ahogy azok a babák is, amik a tévétornyon másznak felfelé (itt nem voltunk). A kommunista diktatúrára reflektálnak, arra hogyan rekesztette be ez az éra a fejlődési lehetőségeket, szimbolikusan ezek a gyerekek sose nőttek fel. És persze a sok barom ember mondanom sem kell, hogy elég obszcénul pózol velük, JÉ SZOBOR, lövik a képeket anélkül, hogy tudnák, mit jelent ez az egész. Az ilyesmi engem felbasz.

A Petřin hegyre felfele menet megtaláltunk egy másik kommunizmust szimbolizáló szobrot, amiről ugyanabban a cikkben olvastam (link). Ennek a címe: The broken men. Nem tudtam jó képeket csinálni a szobrokról, szóval ajánlom a linket.

Kilátás a Petřinről

Szerencsére kicsit normalizálódott az időjárás, amíg felsétáltunk a dombtetőre. A kilátóba nem mentünk fel, mert óriási lehúzásnak tartottuk, felfelé menet is találtunk spotokat, ahol szép volt a kilátás. Itt elfogyasztottuk szerény ebédünket: kiflit kotonsajttal (tömlős sajt:D). Anyagilag inkább a vacsorára szerettünk volna többet szánni.

Mikor leértünk a hegyről (dombról?) hihetetlenül elkezdett fújni a szél és tolta az arcunkba a havat. Szerettem volna nappali fénynél is képeket csinálni a Károly hídról és annak szobrairól, de az időjárás elviselhetetlenné vált. Úgyhogy behúzódtunk valami meleg helyre.

És igen... nem néztük meg a várat. Prága top látnivalója, de megmondom őszintén, én nem hiszek a kötelező látnivalókban. Nem volt kedvünk most ilyesmi programhoz, úgyhogy nem erőltettük.

A cseh gasztronómiát viszont annál inkább. Este ellátogattunk az U Medvidku nevű étterembe, ahol bár hatalmas tömeg volt, egy pincér készségesen segített nekünk helyet találni. Itt ettünk egy sima húslevest, utána András őzet választott csipkebogyólekvárral (azt hiszem az volt) és burgonyakrokettel. Isteni volt. Én gondoltam megkóstolom, mi az amit itt gulásnak neveznek. Ez bevallom nem volt semmi extra, egy sima pörkölt mondhatni, csak kicsit más az ízvilág, mint az itthon megszokott. A sör itt is külön gasztroélmény volt, András a saját sörükből kért én pedig egy barna Budvart, amibe azóta is szerelmes vagyok. Az a helyzet, hogy egy minden egyes ilyen sör után egyre finnyássábbá válok és egyre kevesebb itthoni sört vagyok hajlandó meginni. Múltkor egy barátnőmmel összehasonlítottuk az itthoni és a kinti dobozos Staroprament, amit ő hozott haza... hát ég és föld a különbség, teljesen más íz. De nem baj, indul a sörfesztiválok szezonja, lehet itthon is kóstolgatni.

Megkérdezte tőlünk a pincér hogy amúgy valami munkaszüneti nap van Magyarországon, hogy ennyi magyar van most? És tényleg, akárhova mentünk a városban, minden sarkon, étteremben, múzeumban, hostelben... magyarok. És engem már a vonatút óta annyira idegesített, ha magyar szót hallottam vagy magyarokkal találkoztunk. Aztán rájöttem miért.

Mikor elmész valahova máshova, szeretnél valami újat tapasztalni. Kikapcsolódni. És az elmúlt hónapokban, amilyen közhangulat volt itthon, az utolsó dolog amire vágytam külföldön, az az volt, hogy magyarokkal találkozzak. Nem azért, mert utálom az embereket, szeretem Magyarországot, csak annyira sok volt nekem ez, ami itthon ment (és megy), hogy szerettem volna kicsit elmenekülni és fellélegezni. Nos, Prágánál jóval messzebb kellett volna menni és nem a hosszúhétvégén, ez tény. A választási eredményekbe nem szeretnék belemenni, nem áll szándékomban politizálni... de most teljesedett ki bennem ez az érzés és a felismerés, hogy mennyi szart kell naponta benyelnünk, mert elég csak kimenni az utcára, egyből egy plakát mászik a képedbe. Nem lehet teljesen kizárni, akármennyi próbálná az ember. 

forrás: index.hu

Ez a fellélegzés nem sikerült Prágában, de kettőnket mindenképp közelebb hozott egymáshoz, mert kell a minőségi együtt töltött idő. Azt gondolom, minden egyes ilyen út közelebb hoz mindket egymáshoz, az ötleteléstől és a szervezéstől kezdve az összes problémamegoldásig.

Augusztus végén megint egy szláv országba fogunk ellátogatni, kicsit más jellegű lesz, elvégre egy nyaralásról lesz szó, kicsit a szó klasszikusabb értelmében. Én már nagyon várom, de addig is feltett szándékom belföldön kirándulni, felfedezni Magyarországot.

Szeretnék többet blogolni, kicsit más dolgokról is írni. Hogy mi lesz ebből, azt majd az ihlet dönti el. Mert szeretek írni, de nem vagyok annyit úton, hogy utazósblognak titulálhassam a blogom. Igazából nem is szeretnék semmilyen cimkét rárakni, egyelőre csak álljon itt, és majd meglátjuk, mi lesz a sorsa.