Mi a jó abban?

Nem rég egy barátommal arról beszéltünk, hogy milyen idegesítő, mikor valaki megkérdezi egy hobbiddal vagy általad kedvelt dologgal kapcsolatban (általában rosszalló, megvető hangsúllyal) hogy: mi a jó abban?! Nem mondom, hogy én ezt sosem teszem, jelenleg is teljesen értetlenül állok a Bosszúállók körüli őrület előtt. :D 

Ilyet általában azok kérdeznek, akiknek fogalma sincs az adott dologról, sose próbálták ki. Ez a tipikus "mi a francnak egyek szusit meg ilyen ketyeréket, a jó rántott húsnál nincs jobb" és ki nem próbálna valami újdonságot még véletlenül sem. De azért közben kicsit lesajnálnak, hogy te ezzel a számára ismeretlen dologgal töltöd az idődet meg erre költöd a pénzed. 

Vegyük esetemben a futást. Mi a jó abban? Fárasztó, megizzadsz, megsérülhetsz, izomlázad lesz, koptatod az ízületeidet, többször kell hajat mosnod, csak teszed egyik lábad a másik után, monoton és nem történik semmi, mint mondjuk a fociban. Nemrég olvastam egy méltatlankodó kommentet a városligeti felújítások kapcsán, hogy mi a francnak még futópálya, úgy futkosnak az emberek, mintha folyton menekülnének, ahelyett, hogy csak úgy lennének a szabadban. Na, ő is egy ilyen "mi a jó abban" ember volt.

Gyakran megkapom ismerőseimtől, akik nem sportolnak vagy csak nagyon ritkán, hogy hát ez mekkora dolog, hogy ennyit futok, ők lusták ehhez, néha elviccelik a dolgot, hogy milyen lusták és puhányak (nem én mondom!), ők ezt nem tudnák elképzelni, stb. Ilyenkor mindig kicsit feszélyezve érzem magam, mert én egyáltalán nem tartom nagyra a teljesítményem, tök kezdő vagyok, még egy félmaratonig se jutottam el - nyilván én más szemszögből látom magam, mert követek csomó futót a közösségi médiában, köztük pl. Lubics Szilvit, aki sivatagokban fut 250 kilométereket. Hát hol van ettől az én 15 kilométerem? De nyilván nem hozzájuk kell mérnem magam, csakis saját magamnál kell jobbnak lennem egy kicsivel.

Photo by Dominika Roseclay from Pexels

De most ez a poszt nem a jelenlegi teljesítményemről szól, hanem a miértekről. Ez az, amit nehéz szavakkal átadni, mert ezt meg kell tapasztalni.

Én általános iskolában egész jó voltam tesiből, ott ugye leginkább játszottunk, de a felmérőkön is elég jó voltam, benne voltam a legjobbakban. Sőt, ezüstérmes lettem 8. évesen egy futóversenyen, szóval igazából kicsit hazudok, mikor azt mondom, hogy az első versenyemre készülök. :D Aztán 5. osztálytól egészen gimi végéig eléggé antitalentumnak számítottam, nem voltam ügyes talajtornában, rossz volt az egyensúlyom, labdajátékokban béna voltam és főleg ezekre mentek rá, kupert nem futottunk (pedig kövezettek meg, de szerettem!), az egyetlen mentsváram az úszás volt - és ha ezt most olvassa egy volt osztálytársam, akkor tuti hülyének néz, mert egyébként mindenki utálta. De abban egész jó voltam, élveztem, hogy jól lefáradunk és most a sérülésem kapcsán is jó volt újra visszatérni az úszáshoz. Ügyességi dolog viszont nálam felejtősek és sok volt a rossz élmény.

Akkoriban a sport többnyire kellemetlen és néha megalázó volt. Majd miután édesanyám megismertetett az otthoni tornák világával, mert hogy tinédzserkorom óta sajnos elég könnyen hízok, a sport egyfajta szükséges rossz lett, annak érdekében, hogy ne hízzak el, de nehéz volt rávennem magam. (Mondjuk ki az, aki élvezi Rubint Réka visítását?:D) Aztán elkezdtem futni, és egyszer 18 évesen eljutottam a 8 kilométerig, aztán persze hanyagolva lett, mert buliztam inkább, de vissza-visszatértem alkalmanként a futáshoz és azért 5 kilométert néha lenyomtam a salakoson vagy futópadon. Első tinédzserkori (ma már banálisnak tűnő) csalódásaim után tapasztaltam meg először, milyen felszabadító futással levezetni a feszültséget és mennyivel jobb utána minden. Kitisztulnak a gondolatok, egy új perspektívából van rálátásom a problémára. 

2015-ben volt egy nagyobb meghasonulásom a magánéletemben, akkor ugyanez történt. Kimentem a csípős, ködös októberi időben a Margitszigetre, lenyomtam a kis körömet és minden jobb lett. Korábban ilyen löketet csak zenélés közben éreztem. Majd jött a konditerem, ami egy időre átvette a futás szerepét - de nem csináltam volna, ha nem szerettem volna bele. Most futás van és otthoni erősítés. Mivel most már nem "csak úgy" futok és nem is fogyás miatt csinálom, hanem tényleg szeretném növelni a teljesítményemet, sokkal lényegesebb a mentális fókusz és én nagyon élvezem a sportnak ezt az oldalát, bár talán nehezebb, mint maga a fizikai aktivitás. Vannak edzések, amikor élvezem a zenét és a tájat magam körül, de vannak rosszabb napjaim, mikor belülről folyamatosan hajtanom kell magam és nem gondolhatok arra, hogy mindjárt abbahagyom. 

Tudom, hogy unalmas, mert a csapból is az egészséges életmód folyik most, szóval nem szeretnék senkit meggyőzni, hogy sportoljon. Mindenki tudja, mennyire fontos lenne, de nem csinál semmit - pedig a testünk nem arra lett kitalálva, hogy egész nap üljünk. De nem akarok hegyibeszédet tartani. Nehezen veszitek rá magatokat, kínlódás. Tudom, milyen. Csak arra próbálok rávilágítani, hogy ez nem valami szükséges szenvedés (ahogy én is gondoltam), nem fogyókúra-mánia, nem testképzavar, de főleg nem divat. Azt kívánom, hogy tapasztaljátok meg, milyen az, mikor tényleg jön ez a felemelő érzés, megszabadulás a hétköznapi szarságoktól a sport által, majd a jóleső fáradság és egy kis meghalás a végén. Megerőltetőnek tűnik kívülről, de igazából sokkal jobb tőle minden. Ez a jó benne.