Az előző futós posztban még bizakodó voltam a versennyel kapcsolatban, de a címből sejthetitek, hogy nem tudtam sajnos futni a Vivicittán. Ami sajnos azt jelenti, hogy már 5 hete nem futottam.
Nem mondanám, hogy túl jó passzban vagyok. November óta erre készülök, itt akartam lefutni az első félmaratonom. Végigfutottam a telet és tök jó volt látni magamon hétről hétre a fejlődést. Simán lefutottam volna, ha nem jön a sérülés. Ami idővel utolér minden futót, na de hogy még az igazi futókarrierem előtt utolért, az a kellemetlen. Ne kérdezzetek ilyen hülyeségeket, hogy szoktam-e bemelegíteni meg nyújtani, jelenlegi legjobb tudásom szerint odafigyeltem a megelőzésre. Nem gondolom, hogy ez rajtam múlt, de azt viszont gondolom, hogy nem véletlen történt.
Bár kurvaszar érzés, hogy simán indultak olyan ismerőseim is a versenyen, akik alig futnak, akik 10 fok alatt ki se merészkednek a lakásból meg nem is készültek rá... hagyjuk ezt, ettől nem lesz jobb, de persze attól még igazságtalannak érzem. Ember vagyok és még vannak érzéseim.
Sokaknak biztos furcsa, hogy ennyire ki vagyok akadva, hiszen tulajdonképpen semmit nem oszt és nem szoroz, hogy én mikor fogok félmaratont futni, ezt magamnak találtam ki, nincs igazi határidő és tét. Ezt a kiakadást is saját magamnak csinálom, mert nagyon bele tudom lovalni magam a dolgokba. Igazából csak amiatt visel meg ennyire ez az egész, mert szerintem olyan még nem volt, hogy valamit én nagyon elhatároztam, dolgoztam érte és nem sikerült. Mániám az életem gondos megtervezése, a célok mellett apróbb részcélok kitűzése, haladni pontról pontra. A naptáramban november óta ott virított pirossal a Vivicitta. Nekem az elmúlt pár évben minden összejött, minden a terv szerint alakult. De ezek olyan dolgok voltak, mint egyetem, munka, stb. amolyan kötelezően választható elemek, viszont a futást csakis a magam kedvéért akartam csinálni, ez a saját kis önző vágyam volt, nem szolgál magasabb célt, nem lesz belőle pénzem (igazából csak viszi), olyan dolog, amit igazán nem is tudok megmagyarázni mi motivált, mert versenyzés nélkül is annyit futhat az ember, amennyit csak akar. Hát most jól megmutatta az élet, hogy egyáltalán nem úgy történnek mindig a dolgok, ahogy azt én akarom. R.I.P egó.
Ennek a versenynek most én voltam a vesztese. Abban biztos vagyok, hogy még idén lefutom a félmaratont, de kicsit át kell terveznem a dolgokat és átértékelnem a futás helyét az életemben. Nem engedhetem meg többet magamnak, hogy ennyire bezavarjon az egyetem, meg minden más. A motivációs posztomban írtam, hogy kaotikussá váltak a heteim. A kilométerekkel könnyen felvettem a harcot, de magammal nem - mentálisan nem voltam ott, ahol kell. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy a félmaraton túl van misztifikálva. Nem érzem egyelőre ennek a kijelentésnek a létjogosultságát.
Na, de nem magyarázkodok tovább. Mivel most az egyik hobbimtól meg vagyok fosztva (remélem, már nem sokáig), azért igyekszem a másiknak hódolni, az utazásnak és a fotózásnak. Igazából ez volt az, ami sokszor felvidított, mikor már nagyon elegem volt - az elmúlt hetekben, nem kevés ilyen pillanatom volt. A puszta tervezgetés is megnyugtat és örömmel tölt el, ebben az időszakban pedig nagyon sok mindennek utánajártam későbbi utazásaimat illetően, hogy elvonjam a figyelmem az önmarcangolásról. Lesz jövőre két komolyabb és a mostani életszínvonalunkhoz viszonyítva költséges utunk, olyan dolgokkal, amiket azelőtt még sose csináltunk. Ezek miatt már alig várom 2020-at, pedig nyilván addig még rengeteg idő van. Illetve a legközelebbi külföldi utam május végén lesz, ezt is alig várom már.
A kiábrándító brnói utunk után pedig szerettünk volna valami jót csinálni közösen, így folytattuk az országjárásunk. Tudtam, hogy a verseny napján nem akarok Budapesten lenni és hogy semmi sem olyan jó gyógyír, mint a természetben lenni. Először még az országból is menekülni akartam (kicsit zavart voltam...) de végül egy mátrai kirándulás lett belőle. Most nem Kéktúra, semmi kötöttség, meg teljesítményre törekvés.
Először meglátogattuk Recsket, most aztán lehet húzogatni a szemöldököket, hogy miért választok magamnak olyan programot, ami lehoz az életről, de igazából hirtelen ötlet volt, ilyen miért ne? kategória, ha már ott vagyunk. A rekonstruált barakk és a tábor története éles kontrasztot alkot az azt körülvevő zöld erdővel és az egész Mátra festői környezetével. Sajnos minél többet tanulok a történelmünkről, annál inkább azt látom, hogy nem tanulunk semmiből.
Körülbelül fél óra alatt bejárható az emlékpark. Ezután visszaautóztunk Parádfürdőre és elsétáltunk az Ilona-völgyi vízesésig. Itt rájöttem, hogy én már voltam itt osztálykiránduláson, csak nyilván akkor még nem hatottak meg a vízesések, az esti alkoholizálás annál inkább. De jó, hogy nem vagyok már középiskolás.
Szerencsére kevesen voltak a túraútvonalon, szerintem mindenki félt, hogy rossz idő lesz. Hihetetlenül kizöldült minden. A terep nem nehéz, kicsit sár volt illetve át kellett kelni a patakon, inkább egy kellemes sétának mondanám, mint igazi túrának, már csak a rövidsége miatt is. Engem nagyon feltöltött az erdei séta, hogy fotózgattunk, beszélgettünk, pont erre volt már szükségem. Ez ugyanis a lúzerség ellenszere: újratervezés és töltekezés a többi pozitív dologból.
 |
| De semmit sem kell egyedül csinálnom. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése