Kéktúra 17. szakasz: Nagymaros - Nógrád

Múlt héten megcsináltuk a Kéktúra börzsönyi szakaszát Nagymarostól Nógrádig. 40 km, úgy döntöttük hogy egy szálláson alvással lenyomjuk két nap alatt. Nos, már az eleje viccesen indult, mert a Julianus kilátóhoz felfelé vezető szakaszon sártenger volt és csúszkáltunk össze-vissza a hegyen. A kilátóig nagyjából nem találkoztunk senkivel, csupán megállapítottuk, hogy kissé kiestünk a formánkból. Fenn azonban gyönyörű kilátás tárult elénk a Duna-kanyarra és elláttunk a visegrádi várig is.

Innen tovább haladva már láttunk zúzmarával csipkézett növényzetet és igazából az egész túrában ez tetszett legjobban: hihetetlen, milyen kis egyszerű dolog mennyire szép lehet. Hol lejtett az út, hol emelkedett, láttunk patanyomokat meg sok kakit.

Az első pecsételőhely Törökmezőnél volt. Itt van egy turistaház, kalandpark mindenféle bizbasszal és - egészen megdöbbentő módon - egy állatkert. Itt volt sarki róka, láma, mosómedve, nagy mara meg baromfiudvar. Nem tudom, én nem vagyok egyébként állatkert ellenes, mert a generációk óta fogságban született állatokat nem kéne most már kiereszteni, meg hát mégis az állatkertnek köszönhető, hogy élnek még pl. pandák de az ilyen kis mini, random bedobunk pár állatot jellegű dolgokat nem értem (mint a margitszigeti kb., de ott legalább nem ketrecekben vannak). Viszont volt egy édes dagi cica, akivel összebarátkoztunk.

A völgyben megtett pár km után kiértünk egy országútra, egy nagy mező szélére, egy ideig ott sétáltunk és már a távolból láttunk egy terepjárót az erdő szélén. Ja, mert hogy vadászszezon van amúgy, csak valamiért erre nem sikerült gondolni. A bácsi már fenn volt a lesen, kedvesen mondta, hogy siessünk és világítsunk. Ok. Siettünk, az erdőbe vezetett az út és szép lassan ránk is sötétedett, amit nem akartunk, de végül pont időben értünk Kóspallagra a szállásunkra. Hát, erről inkább nem írok semmit, elég kellemetlen volt. :D Másnap nem ébredtünk túl kipihenten, ami baj volt, mert aznap kellett megmásznunk a Csóványost. Korán keltünk, megvettük az egyetlen drága de legalább nem túl nagy választékkal büszkélkedő Coopban az aznapi szénhidrátadagot és útnak indultunk Kisinóc felé. Kóspallag egyébként egy nagyon hangulatos falucska lenne, mert hát mégis csak hegyekkel van körbevéve, de én már nagyon elszoktam ettől Budapesten hogy valahol egy Coopon, egy templomon és egy kocsmán kívül semmi nincs. Elég Silent Hill feeling volt délután 5-kor mikor megérkeztünk, de vannak emberek azért, reggel a Coop előtt már ciccentek a jó sörök. Itt már hegyvidéki éghajlat van, ezt rendesen érzékeltük is aznap reggel. Köd volt és mindent ellepett a zúzmara. Csodálatos volt a táj. Kisinóc felé kaptatva a domboldalon található egy Kálvária, így a tizenkét stáción keresztül együtt szenvedhettünk Jézussal.

Kisinócon a turistaháznál pecsételtünk és itt most megint teszek egy kis kitérőt. Nem rég beléptem a kéktúrás facebook-csoportba és volt egy egészen hajmeresztő poszt, pontosabban a kommentek voltak hajmeresztőek. A poszt egy cikk volt arról, hogy 2019-ben nőtt a Kéktúrát teljesítők száma. Aztán ezalatt megjelentek a fanyalgók, kb. ilyen elitista megnyilvánulások voltak hogy felhígult a Kéktúra, már nem olyan mint régen, régen minden jobb volt, nem kéne hogy ennyien túrázzanak, stb. Mintha ez az egész csak azoknak járnak akik már 20 éve túráznak, az "újak" meg nem értik a lényegét. Például azt, hogy nem az a lényeg, hogy végigrohanj az erdőn, hanem fontos beszélgetni a helyiekkel a falvakban meg ilyesmi. Na, mikor pecsételtünk kinn volt egy nő a turistaháznál, épp a kutyákat hívta be, vagy ilyesmi és konkrétan levegőnek nézett minket. Szerintem alapvetően zárkózottabbak és bizalmatlanabbak az emberek, nem csak a "mai" túrázók nem értik a lényeget. Szóval, a turistaházat elhagyva jött a valódi Kálvária, meredeken fel a Nagy Hideg-hegyre. Itt jó párszor megálltunk kifújni magunk, ilyenkor gyönyörködtem és fotózgattam a levélkéket. Nem tudom mi a helyzet a többi évszakban, de a kövekkel teli meredek lejtő, két oldalán a kopasz fákkal elég rideg volt, mivel hosszú ideig semmi mást nem láttunk, csak mentünk mint két gép.

Ez nagyon jól néz ki, de volt egy rész, mit kb. 11 és dél között tettünk meg, sütött a nap, így a zúzmara eltűnt és full kietlen volt minden. De végre hallottam madarakat és láttunk harkályt meg hollót. Fenn a hegyen a turistaháznál ismét pecsételtünk és a Csóványosra készülve ettünk egy tál forró levest. A levesnél nincs jobb ilyenkor, esküszöm. Jó 40 perc volt azt hiszem innen a Csóványos (938 m), többnyire felfele. Kicsit (nagyon) meghaltunk, aztán a kilátásunk inkább kilátástalan volt a köd miatt, de azért nem nézett ki rosszul. Innen tiszta időben ellátni a Magas-Tátráig, némi hófödte csúcsok derengtek azért.

Ott egy nagy fehér felhő és alatta volna a Duna

Innen már lefele vezetett az út és már szinte nem találkoztunk a favágókon kívül senkivel. Figyeltük a Nógrád felé mutató táblákat és olybá' tűnt, hogy jól állunk, ami a szintidőt illeti, de mégse álltunk jól. Megint ránk sötétedett. Igazán misztikus volt a zúzmarával bevont fák alatt sétálni a szürkületben, de sötétedés után már annyira nem élveztem a misztikumot, mert a lámpa fényénél néha nagyítóval kellett keresni, hol a fenében is van a kék jelzés és valahogy sokkal tovább tartott ez a sötétben botorkálós szakasz, mint ahogy számoltuk. De nagyon izgalmas, ahogy az erdő végre megtelik élettel, az állatok ébredeznek és előmerészkednek, hisz nincsenek már emberek. Mindenféle madárricsaj és zizegés járja át ilyenkor. Sajnos így a nógrádi várat nem sikerült megnézni, illetve láttuk a sziluettjét a sötétben, a vonatot is épphogy elértük, gyors pecsételés, jegypénztár nem volt, meg amúgy is kispiros, szóval a kalauznál lehetett jegyet venni, arra is épphogy elég volt a készpénzünk. Sok szempontból ki volt centizve ez a túra. A sötétedés nem lenne para, ha nem lenne vadászidény, legközelebb jobban felkészülünk. Nem csak erre, hanem mindenre, kicsit olyan volt, mintha két fővárosi kutya életében először szabadult volna ki a természetbe. Nem voltunk elég alaposak, de nem lett semmi gond azt leszámítva, hogy nem akartuk sötétben befejezni - legalábbis nem most. Ahhoz képest, hogy pihenni akartunk az ünnepi forgatag után és feltöltődni a természetben, inkább leamortizálódni sikerült ez alatt a két nap alatt, de nem bánom. Először túráztunk két napot egyben, jobban látjuk már, mennyit bírunk így, nehezítő körülményekkel (nem elegendő alvás, hideg, stb.), a következő biztos jobban fog menni. De még egy pecsétnél sem éreztem annyira, hogy rendesen megdolgoztam érte, mint ennél az ötnél.