I've been called by the mountain

Most leírhatnám hogy jaj de jó, itt voltunk meg ott voltunk és milyen szép volt. De igazából nem akarom.
Azt szeretném leírni, hogy számomra ismét értelmet nyert az igencsak közhelyes "legyőzni önmagad" kifejezés, mert hogy tényleg ez történt.
Olyan ez mint a sport. Lehet, hogy amúgy ki tudnál préselni magadból még egy gyakorlatot vagy még egy kilométert, csak nem teszed, mert jaj nekem ez már nem megy, elfáradtál, inkább abbahagyod. Évekig csináltam ezt a futással, nem volt mondjuk különösebb célom vele és ezért meg is rekedtem 5,5 kilométernél. Nem ugrottam meg az előző heti vagy havi teljesítményemet sosem. Na de amikor van egy konkrét célod, egy hegycsúcs megmászása, akkor azért benned van az, hogy na jó, de most mennyire ciki lenne már a táv háromnegyedénél visszafordulni.

Amikor még volt rálátásunk másik hegyre... de az legalább pazar volt.

Pedig volt olyan gondolatom, hogy na jó, én nem tudok tovább menni. Én elég ügyetlen vagyok és rossz az egyensúlyom, szóval nekem meredek, csúszós sziklákon mászkálni elég nagy összpontosítást igényel és megmondom őszintén, most is néha féltem kicsit, csakúgy, mint a tavalyi Tátra-túrán.
De lehet szimplán csak nem vagyok még elég gyakorlott egy ilyen túrához. Alapvetően fittnek tartom magam, de teljesen más felfelé mászni és nagyokat lépni folyamatosan, mint sík terepen csinálni dolgokat. De meg akartam csinálni. Fel akartam adni, nagyon elfáradtam, aztán belegondoltam, hogy oké, hogy felmegyek de onnan le is kell jönni és az is több óra... Volt egy holtpont. Valahogy így képzelek el egy futóversenyt is, hogy egy ilyen holtpontnál kell nagyon összekapnod magad és sokkal inkább fejben, mint fizikailag. És végül meglett az első igazi csúcsom a Tátrában, a Nagyszalóki-csúcs. (Tavaly nem mentünk fel teljesen a Tengerszemre, mert túl későn indultunk el...)

Legyen hó!

Egyébként az időnk is elég rossz volt, a hegy tetejét egy csúnya felhő fedte. A hajam összeállt két jégcsappá, fenn a gerincen jeges szél fújt és tényleg nem láttunk semmit a felhőben, hogy merre vezet az út, vagy hogy egyáltalán hol a csúcs. És persze fentről sem volt jó a kilátás, úgy egyáltalán nem volt kilátás, csak a nagy fehérség. Feltettem magamnak a kérdést, hogy ennek mi értelme van? Akik a másik hegyre felvitették magukat a felvonón - ámbár beöltözve méregdrága túracuccba, khm - biztos megkérdezték volna, hogy ennek mi értelme van? De az Everest című filmben is azt mondták, hogy azért kell megmászni, mert ott van. Egyébként ja, mi értelme van odamenni meghalni? Egyáltalán mi értelme van bármit is csinálni, ami rengeteg kellemetlenséggel jár.

Számomra az volt az értelme, hogy felismertem: sokkal többre vagyok képes, mint gondoltam. Ez is tök közhelyes gondolat, de korábban nem voltam olyan szituációban, amikor az erőmön felül kellett teljesítenem. Szellemileg és érzelmileg igen, de fizikálisan még nem voltam ennyire kívül a komfortzónámon. És még amiatt volt értelme, mert jó volt a társaság, tök jól működünk egy csapatként olyan emberekkel is, akiket még nem nagyon ismerek. Korábban nem voltak olyan barátaim, akikkel ezt meg lehetett volna csinálni - vagy csak rosszul ismerem őket. Ja és a lényeget majdnem elfelejtettem: sokkal jobban esett a juhtúrós sztrapacska, mintha csak úgy ettem volna egyet, mert megéheztem.

Másnap volt egy lazább kirándulásunk a Tarajkához és a vízeséshez. A Siklóvasút végállomásánál volt egy macis (<3) étterem, ahol pihentünk, ettünk, stb. és hazafelé hallottunk egy nagyon vicces aranyköpést, persze egy magyar bácsitól: "Rég szenvedtem már ennyit két korsó sörért." Hát, neki a sör volt a "szenvedés" értelme.

2452 m és ez még szimplán gyalog, csákány és mindenféle eszközök nélkül megy, bár kézzel kellett néhol kapaszkodni. Azt hiszem, ha választani kell tengerpart és hegy között én kapásból azt mondom, hogy hegy. Igaz, még csak egyszer voltam tengerparton, de az elkövetkezendő pár évben nem tervezek tengerparti utazást egyáltalán. Ennél sokkal extrémebb csákányos-köteles-magadat felhúzós dolgot már szerintem nem vállalnék be (bár ki tudja...) van még pár hegy, amit meg szeretnék hódítani. És ha már itt az elején bevontam a futást: van néhány kilométer, amit meg szeretnék hódítani, de erről majd később.