Nagyon meglepődtem, miután az előző posztom után hárman is írtak nekem privátban, hogy milyen motiváló volt a bejegyzésem, annak ellenére, hogy eszem ágában sem volt motivációs beszédet lenyomni. De ez úgy fair, hogy a negatív dolgokat is leírom, nem csak a szépet rakom ki, meg hogy milyen kis ügyeske vagyok, mert sajnos akadtak problémák.
Először várni akartam ezzel a bejegyzéssel a végkifejletig, de aztán úgy döntöttem, hogy billentyűzetet ragadok mégis, mert jól esne kiírni magamból.
Szóval az a helyzet, hogy önhibámból - vagy nem önhibámból, nem tudom, de jelenleg nem tudok futni, lassan két hete és ez nagyon megvisel. Három hét múlva futottam volna az első félmaratonomat, amire már november óta készülök nem csak edzés szintén, hanem mentálisan is, abszolút az április 14.-re fókuszáltam mentálisan is, hiszen ez is ugyanolyan fontos, mint maga a futás.
Azonban lassan két hete volt egy hosszú futásom, ami után elkezdett fájni a bal combom. Aztán másnap reggel azon kaptam magam, hogy munkába menet nem tudok sietni a buszhoz, mert nem tudok rendesen ránehezedni a bal lábamra és egyszerűen nem engedelmeskedik.
Nos, azóta ennél azért jobb a helyzet, de futni nem tudok. Ami baj. És persze, lefuthatnám a félmaratont másik versenyen is, elvégre az volt a célom, hogy egyszer fussak egy félmaratont, ha ez nem a Vivicittán történik Budapesten, akkor sincs minden veszve, van elég sok futóverseny országszerte, csak hát már teljesen elképzeltem magam, ahogy futok a rakparton, át a hidakon azzal az igazi Budapest feelinggel... Most nem tudom mi lesz ebből. Még nem adtam fel, nem engedtem el teljesen.
Szombaton Brnoban sétálgattunk és erről (is) beszélgettünk és akkor egyszer csak jött egy érzés, amit hangosan is megfogalmaztam: csak azért is megcsinálom és ott fogok futni április 14-én! És másnap hazafele a vonaton elkezdtem összerakni Spotify-on a Vivicitta playlistemet a kedvenc futós zenéimből.
Azóta valamelyest elszállt ez a "csakazértis" gondolat, mert nyilván nem szeretnék faszságot csinálni és még jobban lesérülni. Április 8-ig lehet nevezni, ha addig sikerül egy hosszút futnom valahogy úgy, hogy nem fáj semmim, akkor indulok, máshogy nem.
Természetesen foglalkozom a dologgal, nyújtok, hengerezek, voltam kétszer sportmasszőrnél, holnap megyek úszni. A masszőr nem talált egyébként semmit, szóval nem tudom mi a gond, de megyek tovább a megoldás keresésében.
Úgy gondolom, hogy ez egy lecke számomra. Az előző posztban beszéltem arról, hogy kicsit elvesztettem a fókuszt és a rendszert a mindennapokban. Na, ezt nem lehet egy versenyfelkészülés során, most már tudom. Mentálisan is nagyon ott kell lenni, ami azt illeti, talán ehhez még nem voltam elég tudatos, hiszen ez az első versenyem, most tanulok meg nagyon sok mindent. Itt már nem elég futni és egyik lábamat pakolni a másik után.
Az egyik pillanatban tök nyugodt vagyok, "majd lesz valahogy", a következőben már felrobbanok a feszültségtől. Nem bírom a bizonytalanságot, mikor nem látom át a dolgokat és nem tudok tervezni, főleg ilyen rövid intervallumban, mint 3 hét - én, aki hónapokra előre be tud táblázni mindent.
Lesz Vivicitta vagy nem lesz? Ez itt a kérdés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése