Hosszú hétvége Berlinben - Na de miért Berlin?

Szűk fél napunk maradt az utolsó napon. Komótosan megreggeliztünk, majd bevonatoztunk először az Alexanderplatz környékére szuvenírt vadászni. Majd realizáltuk, hogy tényleg zárva van szinte minden, ezért úgy döntöttünk, hogy ismét átmegyünk a keleti oldalra és ott bóklászunk még kicsit, onnan úgyis már közelebb van a Schönefeld reptér.

A Mercedes aréna mellett van egy pláza, ahol volt egy jó kis szuvenírbolt, szóval annyira nem erőltettük meg magunkat és ott vásároltunk. Nem vagyok a nagy szuvenírezések híve, én szinte sose kapok senkitől, de azért a családomnak szeretek vinni valami apróságot. Aztán gondoltuk, sétáljunk még itt a környéken és komolyan mondom, legközelebb itt fogunk kezdeni és jobban bejárjuk ezt a városrészt.

Egy hajó, ami hostel

Még péntek este, mikor már hazafelé mentünk, felfigyeltünk egy ilyen nagyon romkocsmás - de nem a budapesti értelemben, hanem inkább lepukkant és tényleg romos - sikátoros részre a folyóparttól nem messze. Minden tele volt graffitivel, nagyon csövi kinézete volt az egésznek, de úgy, mintha direkt lenne ilyen alteres. És egyébként azt is imádtam Berlinben, hogy sok az érdekes, alternatív megjelenésű figura. Tök post punk minden fiatal. Na, mindegy. Ez a hely is olyan volt, most már tudom, hogy ez a Friedrichshain városrész. Nagyon bejött, kár, hogy amikor kocsmáztunk valahogy ezeket a részeket nem fedeztük fel jobban, na de mutatom mire gondolok.

Egyszemélyes diszkóvá avanzsált telefonfülke, azaz teledisko :D

Ebből is látszik, hogy Berlin nagyon nagy és sokszínű. Nekem az Alexanderplatz-Potsdamer Platz környéke kicsit túl steril, de ezt nagyon autentikusnak éreztem. Volt egy bolhapiac is, ahol többnyire fiatalok árulták a ruháikat, de akadtak ételes standok is. 

Apropó, étel. Dél körül már haraptunk volna valamit és arra jutottunk, hogy maradunk a török vonalon. A. gyrost evett én pedig falafelt. Finom volt és jó nagy. Tetszett, hogy a pita nem az itthon megszokott szétmálló, átázó valami, hanem egy korrekt buci megpirítva.

Sokan kérdezték, hogy miért épp Berlinbe megyünk/mentünk. Engem minden érdekel, majd kiderült, hogy mindkettőnket érdekel a város, Berlinbe pedig egész évben könnyű olcsó repjegyet találni. Drágább minden persze, mint nálunk, de azért nem annyira gáz a hostel + street food kombóval. 

Berlin egy választóvonal volt kelet és nyugat között - ma már azt mondanám, hogy abszolút nyugati színvonal van mindenhol. Mikor hazafele tartottunk az S-Bahnon, arról beszélgettünk, mi tetszett annyira ebben a városban. Néztem ki az ablakon, esett az eső, minden szürke volt. Szépnek nem szép, ennek ellenére olyan pozitív rezgésekkel van tele, amelyeket nehéz körülírni, de amelyek miatt már abban a pillanatban eldöntöttük, hogy vissza fogunk még jönni.

Aztán rájöttem mi volt annyira megnyerő a városban: hogy a háborús vereség, a holokauszt, a kettéosztottság és a szocializmus után így összeszedték magukat - a város is, de szerintem ki lehet jelenteni, hogy az egész ország. Itt nagy ünneplés volt a fal leomlásának 30. évfordulóján, november 9.-én (de érdemes megnézni, hogyan ünnepelték Prágában a bársonyos forradalom jubileumát) és kicsit elszomorodtam. Elvégre... nálunk is 30 éve volt egy rendszerváltás, vagy mi a szösz. Csak míg Berlinben leomlott a fal, nálunk mintha egyre többet húznának fel, és ami a legveszélyesebb, hogy nem (csak) fizikai falakat, hanem az elménkben lévőket.